„Az volt a cél, hogy a köztünk lévő különbséget ünnepelje. És ugyanakkor az, hogy megmutassuk, hogy annak ellenére, hogy máshogy csináljuk, mindannyian eszünk és nevetünk és sírunk és szexelünk és szörnyen nézünk ki ( ruhában és anélkül is.). Mindannyian különbözőek, de ugyanakkor ugyanolyanok is vagyunk.  A különbség jó dolog. Erről szól a Colors. A különbségekkel különféleképpen lehet bánni.Például erőszakkal meg lehet ölni a különbségeket. Meg lehet ölni pénzzel is, szépen lassan megfojtani, például kólával, mcdonalds’ kajával, benettonnal, hollywood-dal. De lehet ünnepelni is a különbségeket, és tanulhatunk a multikulturalizmusból. Ha szereted más népek ételeit, ruháit vagy zenéjét, lehet, hogy nem akarod megölni őket. Szóval ez egy praktikus ötlet, hogy ne öljük meg más népek kulturáját.

Tudjunk meg inkább róluk minél többet, tanuljunk tőlük, esetleg élvezzük is őket! És ez nem jobb vagy baloldali ötlet, ez csak szimplán praktikus. Ugyanakkor az is egy köztudott tény, hogy ha meg akarod változtatni a világot, akkor a fiatalokkal kell kezdened. Sokkal könnyebb. Ők még nem döntöttek el semmit. ( kérdezd csak meg a cigaretta gyártókat.) És egyébként is több értelme van. Tovább élnek, és sokkal szórakoztatóbbak, mint az öregek.  Ezért megcsináltuk a Colorst. Egy magazint, ami megváltoztatja az emberek gondolkodásmódját, ami azt hirdeti, hogy a különbségek  jók és mindezt fiataloknak szántuk. És ahhoz, hogy bármi jót érjünk el ezzel, globálissá kellett tennünk a magazint.”

„A Benetton koncepciója egy nemzetközi, fiatalokat célzó magazin látrehozása volt. Egyet értettem ezekkel a célkitűzésekkel, és úgy gondoltam, hogy a magazinnak elsősorban vizuálisan kell erősnek lennie, mivel az olvasás manapság már egy kihalóban lévő időtöltés. Fontosnak tartottam, hogy képekkel tudjak elmesélni egy történetet - ehhez meg kellett fordítani a szöveg és képek közötti kapcsolatot. És mivel ez egy olyan magazin volt, ami a világ minden fiataljának szólt, ugyanolyan relevánsnak kellett lennie egy Manilában élő srác számára, mint egy berlini számára.

El kell hogy ismerjem, hogy a Colors nem volt egy sokhangú magazin - leginkább az én hangom érvényesült. Lehet, hogy igazából ez nem is egy magazin volt, hogy ha elméletben  különböző rovatokat és cikkeket nevezünk magazinnak. Ez inkább egy manifesztum volt, ami végülis nem teljesen értelmetlen egy magazin esetén, hiszen általában a magazinok szerkesztésébe túl sokan szólnak bele és túl sok kompromisszum köttetik. Ha tovább dolgoztam volna rajta ( összesen 13 számot készítettem), akkor valószinüleg több ember szólt volna bele az idő múlásával. De annyira bizonytalan voltam abban amit csináltam, hogy teljesen diktatórikus üzemmódba kapcsoltam.”

„Azt akartam, hogy a magazin kétnyelvű legyen, hogy megmutassuk a nyelvek közti különbséget, hogy adunk egy kis ízelítőt abból, hogy a világnak van egy másik szeglete is, nemcsak az, ahol te élsz. Nem akartunk híreket és híres embereket betenni a magazinba. Az volt az érzésem, hogy az összes magazin ugyanazokról az emberekről és hírekről szól. Nagyon el vagyunk kényeztetve ezzel a magazinnal. Nem kell eladnunk, majd megfelenünk bármilyen marketingkutatás eredményeinek. Mégcsak pénzt se kell csinálnunk ezzel. Elkényeztetett gyerekek vagyunk, egy nagyon gazdag apával. Így az elejétől kezdve azt akartam, hogy különleges, nekünk tetsző és nekünk szóló legyen a magazin. ”

Általában azzal kezdődött a munka, hogy megpróbáltam megragadni a témát. 1–2 napig a szobámban ültem, hogy kitaláljam, hogy mit akarok tudni a témáról és őrülten storyboard-okat skicceltem minden cikkhez. Néha egy szót használtam, néha egy felhő alakú valamit. Aztán bemutattam a kollégáknak a storyboard-okat, és ők elmondták, hogy mi az ami unalmas vagy mi az, ami hiányzik. Voltak szöveg és fotó keresők, akiknek összesen öt hetük volt, hogy négy témához anyagot találjanak. Ők csinálták a legdurvább telefonszámlákat a történelemben.

Hülye kérdéseket tettünk fel. Felhívtunk embereket Finnországban és megkérdeztük, hogy milyen pizzát esznek ott és mennyibe kerül. Azt kérdeztük a nigériai emberektől, hogy mi a szleng náluk az óvszerre. 
(Okpuanu a neve, és pénisz sapkát jelent.) Ha ilyen dolgokat tudsz, többet tudsz egy országról, mint amit a Time magazin valaha el tud neked mondani. Úgy tartom, hogy az ilyen kis dolgok festenek valódi képet egy helyről. Vannak dolgok, amiben hasonlóak és különbözők az emberek, és azt akartuk, hogy a magazin ennek a két pólusnak a találkozása legyen. Szóval csak olyan dolgokról készítettünk cikkeket, amik mindenhol relevánsak lehetnek – például rágcsálnivalókról, szemétről, frizurákról. Tulajdonképpen ez kortárs antropológia, hogy milyen az élet itt, a Földön, a jelenben.

„A világ első magazinja a globális falu számára, a célközönség a nyitott gondolkodású, 14 és 20 év közötti fiatalok, vagy kortól függetlenül bárki, aki kíváncsi” – mondta a lapról Tibor Kalman, aki önmagát aktivistának tartotta, a grafikát pedig eszköznek arra, hogy szép és jól működő dolgokat hozzon létre, melyekkel társadalmi felelősséget is vállal. A COLORS-ban a szavak mellett a fotók és képek nem puszta illusztrációk, hanem az üzenet elsődleges közvetítői, amelyek a prímet viszik.

A magazin nemcsak a témaválasztásban, hanem megjelenésében is újítónak számít, az M&Co design stúdióra jellemző letisztult grafikai stílus tökéletes példája, amelyet a populáris kultúra nosztalgikus képei, a közlekedési táblák ikonjai és a szótárak egyszerűsége által inspirált tipográfia, valamint a hatásos képek sokasága jellemez.
A Tibor Kalman-féle „undesign” egyszerre akar mindenkihez szólni: a lényeg a téma, a design pedig funkcionális, csak az a célja, hogy lehetővé tegye a könnyű megértést. Ennek a végletekig vitt példája a Tibor Kalman által szerkesztett utolsó, 13. lapszám, amely a No words (Szavak nélkül) címet viselte és kizárólag képek által kommunikált az olvasóval.

A COLORS a témáról és nem a dizájnról szólt. Arról szólt, hogy van egy ötlet, és csak az számít. Amikor a Daily Express borítóját készítettük ( Egy Erzsébet királynőt feketének ábrázoló fotó, a Származás számból), azt gondoltam, hogy sikerült. Odáig mertünk elmenni, ameddig a legtöbb magazin nem. Imádtam, ahogy a média elkezdett a faji kérdéssel foglalkozni, és Oliviero és Luciano is imádta. Élvezték a botrányt és hogy ők a rossz fiúk. Nagyon büszke vagyok arra a képre.

Az AIDS számmal azt próbáltuk meg kitalálni, hogy hogyan ébreszthetnénk empátiát az AIDS-es emberek iránt. Azt vettük észre, hogy azok az emberek érzékenyek a betegség iránt, akik ismernek AIDS-es embert. Ezért kerestünk egy celebet, valakit, aki érdekli az embereket, és „AIDS-essé tettük”. Azért választottuk Ronald Reagant, mert jól ismert ember és köztudotton rossz véleménnyel van az AIDS-esekről. Írtunk egy irónikus vezércikket, egy kedves nekrológ paródiáját. Arról szólt, hogy Reagan volt az ember, aki megismertette a világot az AIDS-szel, rávette az iskolákat, hogy edukálják a diákokat és harcot vívott az óvszergyártásért. Azt írtuk, hogy köszönjük, hogy megmentett 25 millió életet, és hogy micsoda tragédia, hogy végül ő került kontaktusba az AIDS-szel és bele fog halni. Azt hiszem, hogy ez a két szám tényleg megváltoztatta azokat az embereket, akik olvasták a magazint.